A munkanélküliség kimutatásának egyik módja az 1919-ben alapított ILO (Nemzetközi Munkaügyi Szervezet) által kalkulált munkanélküliségi szám és ráta, melyet a magyar Központi Statisztikai Hivatal is követ. Ez nemzetközi összehasonlításra alkalmas, reprezentatív felmérés segítségével határozza meg a munkanélküliek számát és a rátát. A munkanélküliségi ráta a munkanélküliek arányát mutatja meg a 15-74 éves gazdaságilag aktív népességen belül.

Magyarországon 2002 és 2010 között, folyamatosan emelkedve megduplázódott a munkanélküliek aránya a gazdaságilag aktív népességen belül. Így 2009. decemberre a 15-74 éves lakosságból minden tizedik embernek nem volt munkája, míg 2002-ben csak minden huszadiknak.

Mint a Magyar Nemzeti Bank (MNB) és a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének (PSZÁF) a magyarországi hitelpiac növekedését vizsgáló felméréseiből kiderül, a háztartásoknak nyújtott hitelek gyarapodási üteme számottevően növekedett. Nyolc év alatt több mint hatszorosára nőtt a háztartások összes hitelállománya, beleértve mind a lakás-, mind a fogyasztási hiteleket, illetve a deviza- és forinthiteleket is. Számottevő változás történt ugyanakkor a háztartások devizahiteleinek mértékében is, mert míg 2002-ben csupán 3,0 %-ot tett ki a devizahitelek aránya a háztartások hitelállományában, addig 2009 végére ez az arány 66,2 %-ra rúgott.

Az Opten Kft. céginformációs szolgáltató, valamint a Felszámolók és Vagyonkezelők Országos Egyesülete által közzétett adatokból kiderül, hogy Magyarországon 2002 óta két és félszeresére nőtt a cégfelszámolások éves száma. Ez összességében azt jelenti, hogy nyolc év alatt majd' 80.000 cég ment tönkre. Hűen leírja például az építőipar helyzetét, hogy csak 2009-ben, mindössze egy év alatt 3337 építőipari cég felszámolási eljárásának megkezdését tette közzé a cégbíróság, s ezek között továbbra is tartósan magas volt a hitelezők által kezdeményezett felszámolási eljárások aránya. Ugyanakkor éves összehasonlításban továbbra is csökkenő tendenciát mutat az új vállalkozások számának alakulása.

Az államadósság a magyar gazdaság egyik legfontosabb mutatója. Alakulása egyrészt jól jelzi a költségvetési folyamatok fenntarthatóságát, másrészt - mint az egyik maastrichti kritérium - kulcsfontosságú az euro magyarországi bevezetése szempontjából is.

Ha az államadósságnak a gazdaság teljesítményéhez (a GDP-hez) viszonyított aránya trendszerűen emelkedik, akkor ez az esetek többségében azt jelzi, hogy a folyamatok nem fenntarthatóak, eladósodási pályán halad a gazdaság, azaz a gazdaság növekedését részben a túlzott mértékű hitelfelvétel finanszírozza. Mindezek alapján nem fest fényes képet a jövőre nézve, hogy a Magyar Nemzeti Bank adatai szerint az államháztartás bruttó, konszolidált, névértéken számított (maastrichti) adóssága 2002-ben a GDP 55,6 százaléka volt, míg 2009 végére a GDP 78,3 százalékára nőtt. Érdemes összevetni ezeket az adatokat az adósságra vonatkozó maastrichti konvergenciakritériummal, amely szerint a bruttó államadósság nem haladhatja meg a GDP 60 százalékát.

Az adósság felfogható úgy is, mint az állam jövőbeli kötelezettségeinek a jelenértéke. Ez a megközelítés azért fontos, mert megmutatja, hogy a gazdaságpolitikának a jövőben mekkora mozgástere lesz egyrészt az állami költségvetés szintjén (központi költségvetés, társadalombiztosítási és elkülönített alapok, helyi önkormányzatok), másrészt a hivatalos adósságba beleszámolt "kvázi fiskális" tevékenységek szintjén, mint a Magyar Televízió, Magyar Rádió, Magyar Posta Zrt, stb. A baloldali kormányok elmúlt 8 éve után, úgy tűnik, nem sok...

Az OECD (Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet) 1961-ben alakult, 30 államot tömörítő szervezet. Tagjai közé európai, észak- és közép- amerikai országok, illetve Japán, Korea, Ausztrália és Új-Zéland tartoznak.

A táblázatban szereplő adatok egy átlagos keresetű munkavállalóra eső elvonások arányát mutatják: a szám magában foglalja a munkavállaló bruttó keresetéből levont összegeket, és a munkáltató által az államnak fizetett további költségeket.

Ennek megfelelően az arányszám sokat elárul mind a munkavállalókat sújtó adókról és járulékokról, mind a munkáltatókat terhelő költségekről. Ez a helyzet szinte kényszeríti arra a munka világának szereplőit, hogy a fekete- és szürkegazdaságba meneküljenek a magas állami terhek elől.

2004-ben tíz új tagállam csatlakozott az Európai Unióhoz. Amint az a Statistisches Bundesamt (Német Szövetségi Statisztikai Hivatal) tavaly kiadott jelentéséből kiderül, az új tagországok között Magyarország nemzeti össztermékének (GDP) növekedése volt messze a legalacsonyabb a csatlakozás óta eltelt időszakban.

Miközben az Orbán-kormány 4 éves ciklusa alatt a GDP-növekedés mértéke semelyik évben sem esett 4% alá, 2004 és 2008 között az éves átlag a 2%-ot sem érte el. Összehasonlításképp: a szomszédos Szlovákia egyetlen év alatt nagyobb növekedést ért el (2007: 10,4%), mint Magyarország 5 év alatt összesen.

Budapest közlekedési helyzete az elmúlt 20 évben folyamatosan romlott. Miközben a gépkocsik száma 1994 és 2005 között több mint 7%-kal emelkedett, a város úthálózata csupán 2%-kal bővült, minőségét tekintve pedig egyre rosszabb állapotban van - igen, ez az a város, ahol a főpolgármester legjobb ötlete a kátyúk ellen az volt, hogy dudáljon mindenki, aki ilyet lát.

Ilyen helyzetben logikus lépés a tömegközlekedés fejlesztése, hiszen így lenne esély arra, hogy a gépkocsival közlekedőknek legalább egy része mégis inkább a metrót, villamost, buszt válassza. A hasonlóan túlzsúfolt európai városok többsége éppen ezt a stratégiát követi: metrót épít, hálózatot fejleszt, P+R parkolókat alakít ki, összeköti a városi és az elővárosi közlekedést, és így tovább.

A "liberális város" közlekedési vállalata, a BKV ezzel szemben folyamatosan leépült Demszky Gábor 20 éves regnálása alatt: folyamatos csődveszély, járatritkítások, elöregedő járműpark, aránytalanul emelkedő jegyárak jellemezték működését. A tarifák drágulásának elképesztő ütemét jól illusztrálja az a tény, hogy míg 2000-ben egy BKV-bérlet árából 17 liter benzint lehetett venni, 2008-ban már 29 liternyi benzin árát kellett kifizetni érte. A budapesti vonaljegyek ára a környező országokhoz képest kétszer-háromszor magasabb, és - mint az táblázatunkból kiderül - sok esetben még a nagy nyugat-európai fővárosokat is külső sávon előzi.

Mindez azonban csak azok számára lehet meglepetés, akik nem figyelik a híreket, hiszen a BKV mára a botránykrónikák és rendőrségi hírek állandó szereplője lett. Törvénytelen szerződések, jogosulatlanul kifizetett végkielégítések, pazarlás és korrupció - egészen a vezetés legmagasabb szintjéig.

Demszky Gábor és a lassan húsz (!) éve ígért 4-es metró tiszteletére készítettünk egy összehasonlítást az európai fővárosok metróhálózatainak hosszáról is. Az abszolút számokat összevetve Budapest a maga 31 km-es hálózatával a mezőny végén kullog: nemcsak a bajnok London (400 km-nyi hálózat), a második helyezett Madrid (310) vagy Párizs (214) körözi le, hanem a Budapestnél kisebb lélekszámú Prágával (1,22 millió lakos – 48 km) vagy Lisszabonnal (500 ezer lakos – 79 km) összehasonlítva is alulmarad.

A korrrektebb viszonyítás érdekében ezért figyelembe vettük azt is, hányan laknak az adott városban, és az 1 millió lakosra jutó hálózathosszokat vetettük össze. De Budapesten ez sem segít…

A villamos vasúti vontatás olcsóbb, mint a dízel. Ezt kiválóan illusztrálja az az adat, mely szerint a MÁV hálózatában a csupán 14,5%-ot teljesítő dízel vontatás összes energiaköltsége nagyobb volt, mint a 85,5%-ot teljesítő villamos vontatásé (2005-ös adat). További előnye a villamos vasúti hálózatnak, hogy kevésbé környezetszennyező, és a járművek karbantartása is olcsóbb.

Ez az oka annak, hogy Európában - ahol a vasúti közlekedés reneszánszát éli - mindenütt jelentős ütemben villamosítják a hálózatokat. Svájcban például a villamosított hálózat aránya 99%.
A magyar vasúthálózatból a villamosított arány 2000. év végén elérte a 35%-ot. Ezzel a meghatározó nemzetközi fővonalak és a páneurópai korridorok vonalszakaszainak többsége villamos üzemű lett, de a villamosított hálózat aránya így is jelentősen elmarad az Európai Unió és a szomszédos országok átlagától, és az utóbbi években tovább távolodott attól.

A MÁV vezetése 2001-ben megtárgyalta a MÁV hosszú távú villamosítási koncepcióját, s ekkor döntés is született több konkrét fővonal villamosításáról. A 2000-ben elkészített koncepció további vonalak villamosítását is javasolta. Ennek ellenére 2001-2006 között a MÁV hálózatán új vonal villamosítására nem került sor. (Wikipédia: Vasútvillamosítás)

Az autópálya-építések fajlagos költségeinek nemzetközi összehasonlításánál az erre vállalkozó feladata rendkívül nehéz, mivel a különböző országokban más és más tételek szerepelnek a beruházások összköltségében, illetve a különböző források, adatszolgáltatók megbízhatósága is gyakran kifogásolható. Éppen ezért magyar részről az Állami Számvevőszéknek az Országgyűlés számára készített jelentéseire támaszkodtunk, a németországi adatok pedig a Bundestag (a Német Szövetségi Köztársaság parlamentjének alsóháza) 2009 februári, a 2008-as közlekedési beruházásokról szóló beszámolójából származnak.

2008-as jelentésében az ÁSZ a következőket írja: „Az ellenőrzéseink során évről-évre, visszatérően hiányoljuk, hogy az autópálya építések megkezdése előtt nincs olyan előzetes költségbecslés, árkalkuláció, amely részletes egységár elemzésen alapszik. (…) A környezetvédelmi hatástanulmányok gazdasági szempontú értékelést nem tartalmaztak, a szakhatóságok határozataikat az átfogó nemzetgazdasági következmények mérlegelése nélkül hozták meg.”

Mindezek ellenére gondolhatnánk azt, hogy Magyarországon minőségi autópályák építésére törekszenek, s ez mutatkozik meg azok árában, de erre szintén az Állami Számvevőszék jelentése cáfol rá. A vizsgálat során ugyanis megállapították, hogy a minőségi követelmények háttérbe szorultak a befejezés időpontjának fontosságához képest: „Az ellenőrzött autópálya szakaszoknál is– hasonlóan a korábbi beruházásokhoz – az átadási határidőnek volt prioritása. (…) Az ellenőrzött beruházásoknál a gazdaságossági szempontok nem kaptak prioritást. (…) A minőségi követelmények teljesítése (talaj konszolidáció lezajlása, burkolatalap minősítő mérések előírásoknak megfelelő végzése, útburkolatok vastagsági hiánya és tömörségi nem megfelelősége miatt a bontások és újraépítések, stb.) nem történtek meg a kivitelezés határidőre történő befejezése miatt.”

Szintén említésre méltó még egy fontos tény: a reflektorfényben lévő autópálya-beruházások árnyékában elmaradtak az országos közúthálózaton szükséges ráfordítások. Ennek következményeit nap mint nap tapasztalhatjuk a magyar közutakon...

A Big Mac indexet eredetileg a The Economist hozta nyilvánosságra (és publikálja a mai napig is minden évben). Az index lényege az, hogy egyszerű összehasonlítási lehetőséget ad a különböző pénznemek vásárlóértékére vonatkozóan, azt vizsgálva, melyik országban mennyibe kerül ugyanaz a hamburger helyi valutában, és ez milyen eltérést mutat a dollár vásárlóértékéhez képest.

Az indexnek ma már számtalan változata létezik, ezek közül mi a svájci UBS adatait használtuk filmünkben. Ez egy némileg eltérő módszert követve azt jeleníti meg, hány percet kell dolgoznunk egy Big Mac megvásárláshoz szükséges összegért. Első Big Mac indexünk azt mutatja be, hogyan változott ez az érték Magyarországon az évek során.

Mint a táblán látható, 2003-hoz képest folyamatosan romlott pénzünk vásárlóértéke, és 2009-ben már több mint harmadával kellett többet dolgoznunk egy Big Macért, mint hét évvel korábban. Viszonyítási alapként csak egyetlen kiragadott példa: Bukarestben ez alatt a hét év alatt 79-ről 42 percre csökkent ugyanez a szám…

A Big Mac indexet eredetileg a The Economist hozta nyilvánosságra (és publikálja a mai napig is minden évben). Az index lényege az, hogy összehasonlítási lehetőséget ad a különböző pénznemek vásárlóértékére vonatkozóan, azt vizsgálva, melyik országban mennyibe kerül ugyanaz a hamburger helyi valutában, és ez milyen eltérést mutat a dollár vásárlóértékéhez képest.

Az indexnek ma már számtalan változata létezik, ezek közül mi a svájci UBS adatait használtuk filmünkben. Ez egy némileg eltérő módszert követve azt jeleníti meg, hány percet kell dolgoznunk egy Big Mac megvásárláshoz szükséges összegért. Második Big Mac indexünk azt mutatja be, hogy ugyanabban az évben – 2009-ben, az utolsó esztendőben, amelyről felmérés készülhetett – egy átlagos munkavállalónak hány percet kellett dolgoznia egy Big Mac megvásárlásához a világ különböző országaiban.

Mint második táblánkból kiolvasható, egy budapestinek négyszer annyit kell dolgoznia egy hamburgerért, mint egy hong konginak, és kétszer annyit, mint egy észt vagy lengyel vásárlónak, de Szófiában és Bukarestben is kevesebb munkáért kapható egy Big Mac, mint nálunk...

A statisztika nem igényel hosszabb kommentárt: Európa egyik legjobb mezőgazdasági adottságokkal rendelkező országában a külföldi élelmiszerek aránya hat rövid év alatt közel megháromszorozódott.

További adalékként még néhány adat: az Agrármonitor egy kapcsolódó jelentése szerint a nagy áruházláncok 94%-ban import paradicsomot, 68%-ban import paprikát és 46%-ban import sajtot árulnak.

A nyugdíj és a nyugdíjak értéke a rendszerváltás óta az egyik legérzékenyebb téma a magyar politikában. Ennek egyszerű oka van: a nyugdíjasok hatalmas - és az államnak „kiszolgáltatott” - tömege döntő tényező lehet gyakorlatilag bármely választás során.

A baloldali pártok (mindenekelőtt az MSZP) nagyon is tudatában vannak ennek a ténynek, és minden kampányban kommunikációjuk középpontjába állították a témát. 2002-es kormányra kerülésükben például nagy szerepet kapott a 13. havi nyugdíj ígérete, illetve az a híres-hírhedt (ál)üzenet, mely szerint az Orbán-kormány 19 ezer forintot vett el a nyugdíjasoktól. A 13. havi nyugdíjat aztán valóban bevezették (hogy aztán 2009-ben ugyanők megszüntessék), az pedig, hogy ez mibe került az országnak és mekkora szerepet játszott eladósodásunk növekedésében, egy hosszabb tanulmány témája lehetne.

Mindenesetre, ha megvizsgáljuk azt a mutatót, amely a legtöbbet elárul a témáról – nevezetesen: a nyugdíjak reálértékének alakulását – azt láthatjuk, hogy erősen megkérdőjelezhető az állítás, miszerint a Magyar Szocialista Párt lenne a nyugdíjak értékének védelmezője. A Szociális és Munkaügyi Minisztérium kedvességének köszönhetően honlapjukon most is megtekinthető, hogy 1991-2002 között kormányzati ciklusonként összesítve hogyan változott a nyugdíjak reálértéke. Magyarul: melyik kormány alatt mennyivel nőtt vagy csökkent a nyugdíjak vásárlóértéke, másképpen: mekkora volt a különbség az adott évi (nyugdíjas) infláció és az adott évi nyugdíjemelés között.

A minisztérium annyira már nem volt előzékeny, hogy ugyanezeket az adatokat hasonló elrendezésben az azóta eltelt időszakra is megadja, de ugyanannak a dokumentumnak a következő oldala erre nézve azért ad információkat. Táblázatunkat ezekből a számokból, illetve a 2008-ra és 2009-re vonatkozó előzetes szakmai becslésekből állítottuk össze. Utóbbi évhez csak egy megjegyzés: ez volt az az esztendő, amelyben a 13. havi nyugdíjat elvették, ami önmagában átlagosan 7-8%-os reálérték-csökkenést jelent a nyugdíjakban.

PS. Egy rövid megjegyzés a minisztérium adatkezelési gyakorlatáról: a forrásoknál feltüntetett linkről 2009.06.23-án 14:58-kor töltöttük le első ízben "A nyugdíjak reálértékének, relatív reálértékének változása 2003-2008 években teljes nyugdíjas körben tett emelésekkel számolva" című, nyugdíj_real_9108_080613_SZMM.pdf néven akkor elérhető dokumentumot, amelyet a továbbiakban nevezzünk eredetinek. A megjelölt linken ez a dokumentum ma már nem érhető el - feltételezzük, e helyett akarták feltölteni "A nyugdíjak reálértékének változása 2003 és 2010 között" című dokumentumot. (A linket lásd a Források menüpont alatt "új, kozmetikázott adatok" címmel).

Ezzel önmagában nem is lenne baj, ha időközben valami furcsa úton-módon nem változtak volna meg a 2008 előtti időszakra vonatkozó adatok, és nem lenne nyilvánvaló a "Hogy is csoportosítsuk úgy az adatokat, hogy kevésbé tűnjenek ránk nézve cikinek?"- hozzáállás.

Egy felelősségteljes államnak tudatos népességpolitikával kell támogatnia a gyermekválallást, hiszen ez a garanciája annak, hogy társadalma ne öregedjen el és népessége ne csökkenjen. Hogy ez Magyarországon mennyire valósul meg, azt jól mutatja az a KSH által 2008-ban készített felmérés, amely szerint a magyar nők egyharmada nem szül gyermeket, s évente egy Esztergomnyival vagyunk kevesebben.

Az uniós országok döntő többsége nemzeti, stratégiai ügyként tekint a család- és szociálpolitikára - ez derül ki abból a MISSOC (The Mutual Information System on Social Protection) által készített összehasonlításból is, amelyet filmünkhöz felhasználtunk. A MISSOC-ot 1990-ben alapították azzal a céllal, hogy biztosítsa a folyamatos információcserét a szociális védelem témakörében a tagállamok között. Felmérésükből egyértelműen megállapítható, hogy ma csupán egyetlen uniós tagországban - Bulgáriában - kevesebb a gyermekgondozási segély (GYES), illetve az ehhez hasonló állami támogatás összege, mint nálunk.

A gyermekgondozási segély Magyarországon a gyermek hároméves koráig járó fix összegű ellátás, azonban a kormánypárti többségű parlament egyik intézkedésének "köszönhetően" 2010. április 30-át követően született gyermekek esetén a GYES a jövőben már csak a gyermek második életévének betöltéséig jár.

A svájci Union Bank of Switzerland (UBS) kutatóintézetének 2009-es Prices and Earnings című tanulmánya a világ nagyvárosaiban élő dolgozók keresetét foglalkozási ágak szerint csoportosítva hasonlította össze. A bruttó és nettó éves keresetek mellett kitértek a heti munkaórák számának vizsgálatára is, ennek tükrében még borúsabban ítélhetjük meg a magyar általános iskolai tanárok keresetét. Nem elég ugyanis, hogy nálunk a tanári fizetések messze alacsonyabbak a környező országokéhoz képest, de a heti munkaórák számában is jelentős különbségek mutatkoznak. Varsóban például majd’ kétszer annyi fizetésért csak fele annyit (23 órát) kell dolgozni egy héten, mint Budapesten (40 órát). Ehhez képest Bécsben a budapestivel megegyező óraszámért ötször annyi pénzt visz haza egy általános iskolai tanár.

Mindezek fényében nehezen állítható, hogy az állam megbecsüli azokat az embereket, akik a jövő nemzedékét tanítják, nevelik, és meghatározó szerepet játszanak életük legfontosabb szakaszában.

A lakosság közel egyharmada, több mint 3 millió ember él a létminimum alatt. Hogy ez az arány majdnem duplájára nőtt 2001 óta, az főleg a tekintetben elgondolkodtató, hogy míg 2001-ben 30.908 Ft volt az egy főre eső átlagos létminimum értéke, amely az akkori minimálbér 77,27 százalékát tette ki, addig 2008-ban a létminimum 66.271 Ft-os értéke a minimálbér 96 százalékáig kúszott fel. Elképesztő, de ma Magyarországon nincs hivatalos adat arról, hogy hányan élnek minimálbérből. Tekintve, hogy a minimálbér összege 2008-ra szinte megegyezik a létminimuméval, elmondhatjuk, valószínűleg jóval több, mint 3 millió ember az, akinek komoly megélhetési gondjai vannak, akár szó szerint nyomorog, s ebből 850 ezer gyermek.

A magyarországi egészségügyi alapellátás és fekvőbeteg-ellátás helyzetének az elmúlt nyolc év alatt megfigyelhető romlását számos adat jelzi: a működő kórházi ágyak számának drasztikus csökkentése is jól illusztrálja ezt a folyamatot. Az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet jogutód nélküli megszüntetése, az egészségügyben dolgozók mélységes alulfizetettsége, az orvosi életpálya-modell hiánya, az egészségmegőrzés és prevenciós gyakorlat hiánya az egészségpolitikában, - és a sort szinte a végtelenségig lehetne folytatni - mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a hazai egészségügy pengeélen táncol.

Felmérések igazolják, hogy a magyar lakosság egészségi állapota még azt a szintet sem éri el, ami az ország gazdasági-társadalmi helyzete alapján elvárható lenne. Ennek okai a nem megfelelő népegészségügyi programokban és népegészségügyi szolgáltatásban, a megelőzés hiányában, másrészt abban keresendők, hogy az állam keveset fordít az egészségügy finanszírozására.

Az európai értékrend szerint az állam legfontosabb célja, hogy állampolgárai életminőségét, egészségi állapotát javítsa. A "sportos" életmód elterjedésének pozitív hatásai lehetnek a gazdaságra és a társadalomra egyaránt. A parlament 2007-ben ötpárti konszenzussal fogadta el a Nemzeti Sportstratégiát, amely célul tűzte ki, hogy Magyarország ne csak az élsportra legyen büszke, hanem sportoló nemzet is legyen. Ehhez az államnak biztosítania kell a megfelelő kereteket, segítenie kell a sportközösségek létrejöttét.

Hogy ez mennyire sikerült? Egy, a Medgyessy-kormány által létrehozott Nemzeti Sporttanácson belül 2009-ben lefolytatott vizsgálat szerint a teljes magyar lakosságnak mindössze 7 százaléka sportol rendszeresen, miközben ez a szám Nyugat-Európában 30 százalék. A fiatalok körében ez az arány még kisebb, és folyamatosan romlik.

Egy másik, a GfK Hungária Piackutató Intézet és a GfK Group által 2010-ben kiadott kutatás szerint a 15 éves és idősebb lakosság körében 1999 és 2009 között 56-ról 69 százalékra emelkedett azok aránya, akik semmilyen említésre méltó sporttevékenységet nem végeznek. Ezzel párhuzamosan 25-ről 16 százalékra csökkent a többé-kevésbé rendszeresen, legalább havonta többször sportolók részaránya.

Bajnai Gordon 2007-ben, még önkormányzati és területfejlesztési miniszterként a következőt nyilatkozta a sport fontosságáról: "a sport az a terület, melyen egy nemzet karaktere legjobban lemérhető". Ennek tükrében minimum érdekesnek nevezhető az a tény, hogy a Sporttanács létrehozásakor Bajnai politikai mentora, Gyurcsány Ferenc éppen sportminiszter volt, majd amikor 2004-ben miniszterelnök lett, első intézkedései között meg is szüntette a sportminisztériumot.

Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) 5 kontinenst érintő kutatásai alapján alig van olyan egészségmutató, amelyben Magyarország ne az utolsók között kullogna. A magyar lakosság korai halálozásának kockázata az Európai Unió 15 legfejlettebb tagállamához viszonyítva folyamatosan nő. A rosszindulatú daganatok, légzőszervi, keringési- és érrendszeri betegségek, neuropszichiátriai betegségek, sérülésekből eredő halálozás, fertőzéses és bénulásos betegségek arányát tekintve Magyarország szinte minden téren nagyon rossz mutatókkal rendelkezik.

Talán furcsán hangzik, de az igazi problémát nem is maguk a betegségek, hanem az azokat kiváltó rizikó faktorok jelentik. A folyamatos pszichés terhelés következtében feszültségoldásként használt dohányzás és alkoholfogyasztás, az egészségtelen táplálkozás következtében kialakuló cukorbetegség, elhízás és magas vérnyomás, illetve az egészségtelen életmód hatására megjelenő pszichés és fizikai tünetek, a krónikus stressz mind csökkentik a várható élettartamot.

„Társadalmi kórképünk” nem klasszikus statisztika, inkább egyfajta gyűjtemény: megpróbál legalább néhányat felmutatni azon súlyos problémák közül, amelyekkel – a politikai és gazdasági rendszer válságos állapotán túl – ma Magyarországon szembe kell néznünk.

Azt szokták mondani, hogy az országok közt folyamatos versengés, gazdasági, politikai „háború” dúl. Ha így van, mi ebbe a csatába meglehetősen rongyos sereggel érkezünk: elesettek, lemaradók, hátrányos helyzetűek, veszélyeztetettek tömegeivel. És ez nem csak azért elkeserítő, mert ennek a társadalmi állapotnak konkrét, forintosítható hátrányait kell elszenvednünk – hiszen ezek azok az emberek, akik nem, vagy csak csökkent mértékben tudnak részt venni a gazdaság működtetésében – hanem azért is, mert ezt a helyzetet egyetlen olyan ember sem nézheti nyugodt lelkiismerettel, aki számára jelentenek valamit a „közösség”, „szolidaritás”, „nemzet” vagy „haza” szavak. Nem gondoljuk, hogy mindenkinek minden problémáját az államnak vagy a társadalomnak kéne megoldania – de azt sem, hogy lelkismerettel bíró ember számára ezek az állapotok elfogadhatóak.